2022 július 1.-én történt meg, amikor a Dunakanyart új perspektívából ismertem meg. Történt ugyanis hogy az előző napokban illetve hetekben küzdöttünk egy hőhullámmal mint malac a jégen. Na akkor mondjuk nekünk is jól jött volna az a kis jég, csak nem fentről. Szóval ez az időjárás több szabadidős tevékenységhez sem ideális, így például a síeléshez ,mert ugye a síruhában is meleg van. Pontosan így vagyok én a motorozással is, mert a motoros ruhában is meleg van ilyenkor, hiába gondolják a külső szemlélődők, hogy a szél hűt. Jártam én már úgy Montenegróban, hogy jóval 40 fok fölött volt a hőmérséklet, és a menetszél mint egy hajszárító kettes fokozata perzselte a testemet. Arról nem is beszélve, ha épp váratlanul elébünk ugrik egy piros jelzés. Azt ugye meg kell várni míg elmúlik, de akkor már úgy gyöngyözik le az ember homlokán az izzadság, hogy csak egy sürgősségi mosdás segíthet valamelyik lehető legközelebb eső benzinkút mosdójában. Úgyhogy én nem motorozok kánikulában, csak ha épp elkerülhetetlen, vagy kicsúszok az időkeretből és utolér. Előző este morfondíroztam valami kis élménnyel fel kellene kavarni az állóvizet, mert már hetek óta nem történt semmi olyan amire vissza tudnék jó szívvel emlékezni akár 3 év és 11 nap múlva is. Mivel az időkapu korlátos volt, szóval reggel 8-ig maximum haza kell érnem,  ütéstávban is legyen, és érdekes is legyen. Egyszóval ezek némiképp behatárolták a lehetőségeimet. Pláne az, hogy hajnalban nem flangálunk dimbek-dombok közt száz kilométereket, mert személyes tapasztalatból tudom az őzikét el kell kerülni, mert az őzike nem jár egyedül, hasonlatosan a bajhoz. A nyuszikát meg azért kell elkerülni, mert a kis bamba mindig az útpadkán lófrál, mintha csak rá lenne szorulva az ember társaságára. A fácán meg azért veszélyes mert tapasztalataim szerint pont olyan alacsonyan repül sokszor-főleg ha az úttest közeléből kezdi a felszállást- hogy rittig a sisakon magasságában repül el úgy, hogy még akkor a futóművét sem húzza be. Volt már nem egyszer nulladik típusú találkozásom vaddal. Akkorát ütött a bukómon, hogy csillagokat láttam. De erről később. Szóval ilyenkor legbiztonságosabbnak tűnik az autópálya. Havi matricán volt a kisebbik téglán, mert botrokálásra amúgy is az az alkalmasabb. Amint erőltettem az agyamat, beugrott hogy  Dobogókőn még nem jártam. Sokszor hallottam már róla, közelében is jártam, de pontosan nem tudtam volna elhelyezni a térképen-hacsak nem véletlenül-csak azt tudtam, hogy a Dunakanyarban van valahol. Pedig Dobogókőn még Postás Piroska néni is járt évekkel ezelőtt Ibolya nénivel a falu fodrászával, valamilyen rendezvényen. Piroska néni mindig meséli hogy amikor mentek a diesel borával még  a két kezét is kevesellte amikor a majrévasat fogta. Lehet ez a kanyarkezelési stílus még Ibolya néni Zsiguli 1200-es korszakából maradt meg. Azzal kezdett vezetni tanulni,már bőven 40-en túl. Azt azért tudni kell, hogy a két nyugdíjas hölgy akkor már bőven derékig gázolt abban az életkorban, amikor az átlag nyugdíjas már nem vállalta volna be ezeket a kihívásokat. De szellemi és fizikai fittségük nem ismert akkoriban leküzdhetetlen akadályt. Piroska néni ars poeticaja mai napig: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Most esik le, ebben azért mennyire hasonlítunk. Én meg szégyenszemre nem jártam még ott 2022  július 1.-e előtt. Mire megvolt az úti cél, és ránéztem a térképre éjfél lett.A terv az volt, hogy onnan nézzem a napfelkeltét. (Aki meg épp szemben lett volna az meg engemet.) Mivel az négy körül volt, na akkor gyors számítás, el kéne vagy 2 kor indulni. Vagyis volt másfél órám a pihentető 8 órás alvási periódusra.

Fél kettőkor felébredtem, aztán 1.55-kor már el is indultam. Hűs volt a hajnal, de jól esett. A K-m csak fütyült, és nagyokat szippantott a hűs levegőből, mintha csak érezte volna ezt addig tegye meg míg melegebbre nem fordul az idő. Pestig eseménytelen volt az út, csak pár román és bolgár tréler előzött meg. Aztán amikor átmentem hajnalban a Megyeri hídon az valami csodás érzés volt. Felálltam a motoron, és úgy gurultam át hogy jobban átérezzem azt a szabadságérzést amit a motorozás nyújt. Írhatnám azt is hogy kicsit elmacskásodtam, de ez sokkal érdekesebben hangzik. Egyszer a Körös-hegyi völgyhídon gurultam állva, hogy átlássak a szalagkorlát fölött, mert a Tihanyi apátságot jól látni onnan. De mikor visszaültem, csak akkor vettem észre hogy már 140-nel gurulgattam állva. Lejtett a híd,amit nem is észleltem akkor, csak mentem ugyanakkora gázzal. De a nagy K bizonyságot tett kivételes stabilitásáról, és élni akarásáról, vagyis hogy nem tört össze magával együtt. Aztán jobbra fordultam az Auchan-nál, majd Szentendrén balra. Pomáz , Pilisszentkereszten át haladtan szépen lassan. Kénytelen voltam, mert akkor már bujkáltak elő az őzek, és láthatólag nem értették, mi a fenét keresek én ilyen korán itt, hisz nekem még most kellene átfordulnom a másik oldalamra. Én meg örültem, hogy csak tanakodnak az út szélén ahelyett hogy ugrándoznának, mert ha ütközünk, biztos át fogok fordulni a másik oldalamra, csak épp a motorral takarózva közben. Pár nyuszika még integetett is a fülével, de semmi extra. Ám ahogy Dobogókőre értem, az első aki fogadott egy tekintélyt parancsoló szarvas volt. Ilyet én csak Gemenci erdő őszi életét bemutató dokumentum filmben  láttam a tv-ben, miközben Vivaldi Ősz című tétele szólt. Na most egy itt figyelt a padkán engem, és még csak le sem húzódott. Épp hogy csak be nem figyelt az agancsa a sisakomon. De ekkorra már annyira lassan mentem elővigyázatosságból, hogy már akár virágokat is szedhettem volna. A kisebbik K-s bmw ugyanis negyvennel tud ötödikben csorogni. Harmadikban meg elindulni. Már volt rá példa, bár ezt ki fogom hagyni a memoárjaimból. Illetve mindenkit arra kérek, ezt ne nagyon híresztelje.

Hajnali 4 órakor letámasztottam a K-t, megkuckoltam a buksiját, hogy ilyen ügyesen elhozott ide. Erre ő szerényen csak hallgatólagosan egyetértett, hisz ez pont annyira evidens,mint ahogy Az utolsó cserkészben Joe Hallenbeck mondta: a fű zöld, az ég kék, a régi K-s bmw meg nagyon megbízható. Na jó az utóbbit már én tettem hozzá. De Joe biztos egyetértene. Átsétáltam a kilátási ponthoz egy fás parkos részen, és elém tárult a látvány. Épp akkor kezdett feljönni a Nap. Ráadásul pont várt vele, míg megérkezem. Szavakkal nem tudom leírni milyen csoda szép volt, ezért beszúrok ide egy képet.

Ott álldogáltam tök egyedül, csak a füttyösök dala enyhítetté a magány érzését. De nem fért a fejembe, hogyan aludhat a többi ember, ha itt várná őket hajnalban a világ 8. csodája. Vagy 20 percig tátottam a számat, utána becsuktam, és elindultam Esztergom felé. Ugyanis az volt a terv, hogy onnan lejövök a Duna mentén, majd átkompozok Vácra az első járattal. Onnan meg tűz haza, hogy hazaérjek nyolcig,amikor még elviselhető a hőség. Esztergom közelebb volt mint gondoltam, bár őszintén vallva soha nem gondolkoztam a két település egymás közötti távolságáról. Ott megálltam a Bazilika előtt, fotózkodni, és akkor még mindig csak 4 óra 41 volt.

Le sem állítom ilyenkor a motort, arra a percre, had forgassa a hűtővizet addig is. Csak a zöldek meg ne tudják. Mentségemre legyen szólva, a motor még 40 évesen is kevesebbet fogyaszt normál használat keretei közt, mint sok fiatalabb társa. Arról nem is beszélve, hogy a termék annyira időtálló, hogy nem látni rajta az öregség jeleit. Az más kérdés, hogy azóta idő előtt elhasználtam pár alkatrészt, hazafelé Toscana-ból. Hiába a vízszintes a haladási sík, a motorkerékpár esetében nem célravezető közelebbről ismerkedni vele – mármint a síkkal. De erről majd később. Fél hatra oda is értem a Tahitótfalui révhez, és még időm is maradt az első járat indulásáig Vácra. Szeretem nagyon Vácot, sokszor jártam már arra. Sokkal nyugalmasabbnak tartom ennek az oldalát a Dunakanyarnak, és az a sétány a Duna partján mindig lenyűgöz. Főleg ha kevesen vannak ott épp, mint például kora reggel, és a helyiek futnak, kutyát sétáltatnak, vagy éppen betérnek egy kávéra a rév melletti hangulatos kávézó/cukrászdába. Nem véletlen hogy az, hogy a legtöbben itt üldögélnek hosszasan, vagy készítenek fotót, mert egyedülálló kilátást biztosít ez a hangulatos kereszteződés, ahonnan a rév indul. Negyed hat után megérkezett a komp személyzete, lekezeltek egymással, majd beröffentették a diesel motort. Az nem ellenkezett, tette a dolgát, hisz nincs is oka panaszra mivel az egyik legszebb környéken van az állomáshelye. A komp elindult fél hat körül, és még tett egy 360 fokos fordulatot a Duna közepén, fene tudja miért. Mintha csak keringőzni akart volna egyet velem. Majd megállt a kávézó előtt, ahová igazából tartottam. Régen terveztem, hogy szeretnék ott reggelizni. Ittam egy lattet, és egy szendviccsel ledugóztam.

Kicsit még gyönyörködtem, és azon ábrándoztam ha holland nyugdíjasként születnék újjá, és nyaranként lemotoroznék Horvátországba, tuti fix hogy Vácon is vennék egy lakást itt a Duna korzón. Nem sokkal hat óra után érzelmes búcsút vettem az egyedülálló panorámától-az meg tőlem- majd két órás unalmas autópályázás után még pont hazaértem mire a tikkasztó hőség rárúgta volna az ajtót borsod megyei lakóhelyemre. Ha belegondolok abba, hogy időnként akkor kelek fel, mint amikorra aznap hazaérkeztem, egyenesen pazarlásnak töltöm a lustálkodás minden percét. Hiába csak egy hat órás program volt, egyedülálló élményt nyújtott, amire azóta is mindig szívesen gondolok vissza, és várom már nagyon a következő alkalmat.

Az úgy történt hogy 2000-ben nyertem egy a klagenfurti egyetemen megvalósuló 3 hetes intenzív német nyelvi kurzust. Itt megismerkedtem egy lengyel lánnyal aki szintén ott tanult. Aztán összebarátkoztunk, következő évben meghívtam Magyarországra, és az utolsó napon jöttem rá amikor indultunk volna a Keleti pályaudvarra, hogy én bizony beleestem mint ló a gödörbe. Innen kezdődtek a megpróbáltatásaim. Ugyanis a plátói érzelmek ösztökéltek arra, hogy időről időre láthassam. Nem mellesleg Varsó belvárosában lakott, cirka 700 kilométerre tőlem, és ez fordítva is igaz.

Volt egy jó fősulis cimborám, aki megígérte kivisz bármikor Varsóba ha a ellátását és az üzemanyagot fedezem. Nekem ez jó üzletnek tűnt, hozott/vitt, a kaland meg mindig megtalált. Volt négy utunk Tiszaújváros-Varsó útvonalon.  Akkor még amikor nem voltunk EU tagok, autópálya se nagyon volt arra- csak Katowice és Krakkó között- és nem volt okostelefon sem. Ha le akarnám lőni a poént akkor házhoz mentem a pofonért,de ennyi idő távlatából maga az utazás maradt meg mint szép emlék. Azért szép, mert az idő megszépítette ugye. Hisz mindig becsúszott valami gixer. Történt már az első utunkon egy s más. Mindig késő délután indultunk. Haver eljött értem Tiszaújvárosba, majd Miskolc érintésével mentünk Rozsnyó, Dobsina, Poprádon át a lengyel határ felé. Stary Smokovecen este 10 körül felhívtuk a szülőket hogy ideértünk a Magas-Tátrába. Ami igaz is volt, csak azt nem mondtuk meg soha, hogy kicsit tovább is megyünk még vagy 500 km-rel. Nowy Targ környékén kicsit szundítottunk úgy éjfél környékén, aztán tovább indultunk. Havernak volt egy piros gömbölyű Mitsubishi Coltja. Az anyjáé volt előtte, szóval ismerte az előéletét. Nem volt az rossz autó csak ugye a gondoskodás hiánya nyomott hagyott rajta. Ahogy Nagy Lajos mondta: Az elefánt egy erős állat, ami sokat elbír, de kétszer annyit ő sem bír el. Vagyis jó autó volt a kis micu,de ha kétszer annyira elhanyagolod mint amit még kibírna, azt zokon veszi idővel. Amikor az első utunkon hajnali 5 kor oda értünk Varsóba, beálltunk egy benzinkúthoz tankolni. Mire kivártuk  a sort és odaértünk volna a kútoszlophoz, a Colt gyújtáskapcsolójában nem tudtuk elfordítani a kulcsot. Haver vállalkozó szellemű volt, nincs lehetetlen csak tehetetlen, bement a shopba és vásárolt egy csavarhúzót, amivel lebontotta sikeresen a kormányburkolatot, de közelebb nem jutott a megoldáshoz. Én felkészültebb voltam, otthon leírtam még a lengyel sárga angyal telefonszámát. Az ki is jött 6 körül, befújta spray-vel,majd a Colt életre kelt. A vicc az az, hogy soha többet nem  játszotta ezt el. Ezt mondjuk nem az elhanyagoltság okozta,szimplán lehet az autó meg akart viccelni minket. Értettem én ezt a viccet csak nem szerettem. 14 ezer forintomba került ez a pisszentés, amit 2001-ben azért fájdalmas szívvel adtam ki. Aztán reggel 7-kor odaértünk a hostelhoz, ahol közölték: nappal nincs itt semmilyen szundibundi, ez éjszakai szállás. A lány ismerősöm csak délután ért rá, szóval az autóban csöveztünk addig. Amikor közelgett az időpont elsétáltam az óvárosba. Másfél óra kávéházas teázgatás után jól hazaindultunk. A hazafelé utunk szintén kalandos volt, mert annyira szakadt a hó hogy az tűnt  a legbiztosabbnak, ha araszolgatunk egy kamion mögött amíg csak lehet, mivel semmit se láttunk. Aztán nagy nehezen csak hazaértünk másnap reggelre.

A második alkalommal történt, hogy az indulás után nem sokkal tört szét a kipufogónk. Jó nagy hangja lett a kis Coltnak. Szokták mondani, kis autó nagy hanggal jár, vagy valami ilyesmi. Miskolcon gyorsan meggányolták péntek délután egy Martin telepi műhelyben. Majd nem túl nyugodtan indultunk tovább. Mármint én voltam nem túl nyugodt. Ennek az volt az oka, hogy akkoriban a Varsó felé vezető főút igencsak hepehupás volt, amire emlékeztem még az előző útról. Emiatt tiszta ideg voltam mikor esik szét újból, felébresztve mindenkit, aki arra él és épp alszik. De megúsztuk ezt az utat további kipufogó leszakadás nélkül. Kihullott pár hajszálam, lett pár ráncom de ennyi.

Egy  februári alkalommal megtapasztaltuk, hogy a kopott nyári gumi nem alkalmas téli útviszonyokra. Mentünk vagy 60-nal Krakkó környékén,amikor a kolléga megkérdezte: szerinted negyedikben a Colt annyira izmos hogy elkapar gázadásra, vagy csak  baromira csúszik az út? Némi tanakodás után arra jutottunk, hogy annyira nem izomautó, így óvatosan megálltunk. Cimbi még jó hogy megkapaszkodott az ajtókeretben mert úgy elcsúszott a csúszós úttesten, miután megálltunk és kiszállt. Egyik lába itt a másik ott- ahogy szokták mondani. Azután már a birtokunkba került hasznos információ birtokában igen óvatosan haladtunk, de egy helyen nem tudtunk egy településen belüli emelkedőt megmászni. Akkor megpróbáltunk y-ban megfordulni a 2 sávos úton, miközben egy vectra szintén lendületesen csúszott felénk. Kb. pár centin múlt hogy pörgő első kerékkel átvonszoljuk magunkat a másik sávba, hogy el tudjon mögöttünk csúszni az útra fagyott ónos szitáláson a szintén út és látási viszonyokra fittyet hányó lengyel kolléga. De közben minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.

Szintén egy lengyel ám nem varsói út alkalmával történt meg a következő eset. Ennek azért van jelentősége, mert nem éjszakai utazáskor történt. Hanem épp csak kezdett sötétedni. Dél Lengyelországban autóztunk Nowy Targ és Krakkó közt, amikor megállítottak a rendőrök. Haver mondta, lepődj meg nagyon, amikor észrevételezik, hogy az egyik első lámpám nem világít. Miért, ezt Te tudtad? Mire ő: persze már vagy fél éve, de mindig csak nappal használom. Meg aztán a tartalék izzó is ki van égve. A rendőrök tudtunkra adták, hogy ki van égve az egyik izzónk. Haver a homlokára csapott, és Oscar-díjas alakítással szavak nélkül kifejezte, mimikai izmai összjátékával, hogy ínnyé a teremburáját, hát ez a fránya pilács meg mikor égett ki? Akkor nekiállt a cserének. Nem volt egyszerű. Kis japán autó, szűk hely, egy akkora marha nagy embernek, akinek a keze a konditeremben emelgeti a hét öt napján a súlyokat évek óta. Még jó, hogy nem roppantotta össze mint a ropit. Álltunk fölötte hárman, és tekintetünkkel próbáltuk segíteni. Én mondjuk azzal az ismerettel a birtokomban hogy ez is defektes izzó, inkább arra gondoltam mi fog ebből kisülni. Haver meg mondogatta, majd csak feladják, vagy csak  kapnak valamit az URH-n hogy egy kis polskis ámokfutót el kell meszelni. De nem unták meg. Nochdazu, félreállították a havert, és az egyik Tausendkünstler belefogott. A másik lelkes kolléga meg világított neki a rúd elemlámpával. Mondta is haver, jaj de csalódott lesz ha ez se fog égni, ennyi belefektetett idő után. Az úton mellettünk elhaladó autósok széles mosollyal és integetve jelezték, hajrá srácok dolgoztassátok csak meg őket. Ám egyszer csak, ahogy a német nyelvű Biblia Teremtés Könyvében is írva vagyon: Es wurde Licht. Az izzó úgy világított ahogy illik. Hát kb isteni csodával ért fel, ahogy a rendőrök a sziklából vizet fakasztottak. Vagy szimplán csak a haver keverte össze a szezont a fazonnal, és csalatkozott az emlékezete. Kurz und gut, a rendőrök arcán láttam az intellektuális örömöt, amit a feladat sikeres megoldása után éreztek. Egyben azt is, hogy mi most megmutattuk az egész világnak, a rendőrviccek alaptalanok, és nem kell három rendőr egy izzócseréhez, csak kettő. De igenis kedves, és jó fejek voltak, innen is  üzenem: Dziękuję

Bármilyen megpróbáltatások is merültek fel a lengyel útjainkon, most mégis jó emlékekkel gondolok vissza rájuk. Illetve ahogy a híres német közmondás tartja: Wenn man eine Reise tut, kann man was erzählen azaz Ha az ember utazik, tud mesélni valamit.

Az úgy történt, hogy egy motoros cimborával és párjával elindultunk Horvátországba vagy hét éve. Akkor már sokadjára tettem meg ezt az utat,a kolléga sem volt nyeretlen kétéves,mondhatnám felkészültek voltunk.Ráadásul én,ha egy kereszteződéshez érek,és ki van írva balra kihívás, jobbra probléma mentes élet,én mindig jobbra veszem az irányt. Azt szoktam mondani:én nem keresem a kihívásokat,az úgyis megtalál,ha akar.

Történt ugyanis egy kis gixer. Elindultunk egy unalmas péntek délután Nagykanizsa felé. Az tőlünk kb.439 km. Ám a kolléga félreállt egy autós pihenőnél nem sokkal a Balaton előtt.Panaszkodott arra hogy az LT rázza a kormányt .Nem csoda,akkora dudor volt a gumi oldaldalán hogy az már nekem is fájt, pedig nem is az én gumimon volt. Gyors helyzetfelismerésünkre vall, hogy rájöttünk ezzel nem bizony lehet azt a maradék kb 2600 km-es utat megtenni. Átültettem a párját magam mögé,biztonsági okokból. Hisz egy BMW K1100LT 3 kofferrel, és egy kifejlett hímmel, még így is jelentékeny súlyt képez. Kerestünk egy szállást Ságváron, ahol előző évben is megszálltam, mivel délután 5 után motorgumit találni és feltetetni akkor minimum lehetetlennek tűnt. Ez a családi vendéglátóipari egység egy igen pöpec hely. Lenyűgözött előző éven is hogy minden egyes fűszál katonásan állt az udvaron, rendezett sorban, egyenlő magasságban mintha lézerrel lenne nyírva. Rendkívül igényes hely, szinte szégyelltem magam hogy lábzsák nélkül járkálok az udvaron. A motorom még hagyján, neki volt jó kifogása, annak a kerekére ugyanis még nincs kitalálva a kerékzsák.

Ajánlottam cimbinek, hogy van egy nagy motoros szerviz Bogláron, reggel kezdjünk ott, és kész .De ő a hazaira esküdött költséghatékonysági okokból. Mármint kitalálta, hogy kivitet egy tartalék új gumit a Budapestre tőlünk minden hétköznap járó busz megállójába másnap reggel. Onnan aztán az ismerős ismerőse buszsofőr felhozza Pestre. Aztán 9 körül a népligeti buszmegállóból lehozná Ságvárra ha kölcsön adom a motorom. De az a hitvallásom, barátnőt és motort nem adunk kölcsön, így magamra vállaltam az ügyeletes korán kelő és ügyeletes pestregumiértfelmotorozó szerepét. Hajnalban amikor pittymallott, felkeltem, beindítottam a kis K-mat, kézigázzal csínján bánva mert amikor magához tér megemelkedik a fordulatszám. Persze iszonyú figyelmes voltam a háziakkal, mert ezt már közterületen tettem. A K-m nem volt reggel durcis, fáradt kómás mint a gazdája, indult jött ment megállt, és csak fütyült ahogy egy jó 3-hengeres BMW-hez illik. A reggeli forgalmat bár elkerülni nem tudtam, próbáltam megelőzni több kevesebb sikerrel. A busz beérkezését mindenképpen sikerült. Ott bámészkodtam a Népligeti buszpályaudvaron, amikor befordult a mi buszunk. Büszkén éreztem ő "a mi kutyánk kölyke érzést" amikor kitűnt a tömegből. A legszebb, legújabb, legtisztább busz volt amit ott láttam, ráadásul még a sofőrt is ismertem látásból. Egy igen jó fej, jó kedvű srác volt aki délutánonként a DUM-rendszámú sárga Ikarus csuklóssal hozott hazafelé a miskolci légyottjaimról annak idején még csikó koromban .Mert minden nap tankötelezettségem okán középsulis légyottra kötelezett a magyar állam. Vagyis hogy legyek ott minden nap. Szóval ideadta Metzeler gumit, miközben összetalálkozott a tekintetünk, és a dejavu-hoz hasonlóan, ezt a faszit már láttam valahol, gondolata suhant át az agyunkban. 

Én már láttam a következő step-et, hisz gondolatban lemodelleztem, hogyan is fér össze egy motor, egy motoros, és a pótkerkere egy málhában. Magamra venni max az első kanyarig lett volna célszerű. Mivel meg félvállról semmit nem veszek, fölgumipókoltam az ülésem, akár extra méretű hátsóknak is kielégítő helyet biztosító hátsó részére. A két oldalkoffer még oldalról is segítette a stabilitást, mert ugye autópálya tempóban nem illik semmit elhagyni, mint ahogyan az egy barátommal megtörtént, amikor egyszer kölcsönadtam neki egy sisakomat. Ugye Laciiiiiii!?!? Motoros előrehajol, hátizsák megfeszül, cipzár két kocsija lassan szépen és csendben két oldalra lehúzódik. Mintha csak egy derékig cipzáros női ruhát húzna le az ember. Milliméterenként még nem feltűnő a változás, de a végén igen látványos. De megnyugtatásképpen mondhatom, nem történt semmi baj, nem volt mögötte senki. Csak a sisakom a második pattanás után atomjaira hullott. Azóta csak  márkás sisakot vásárolok, nem ilyen vackot. De 30 éve még jó ötletnek tűnt az ETZ-hez, és még én is félamatőr voltam. Mármint fele annyira felkészült mint egy amatőr. Miután megérkeztem Ságvárra, az LT már alábakolva, kerék legumizva. Átadtam az új külsőt mint a váltófutók, és igyekeztem a reggelizőasztalhoz, remélve hogy még maradt valami a reggeliből, hisz már bőven 10 óra után jártunk. Szerencsére a kiszolgálási szint kifogástalan volt, és nem vettem észre különbséget ahhoz képest, mintha csak reggel 7-kor csoszogtam volna le köntösben a nyuszis mamuszommal, félálomban. Persze ez csak fikció, mert amikor még kempingeztünk akkor örültem ha egyáltalán a 2 kofferba és egy zsákba elfér a Siófokon vásárolt tescos sátor amit még egy barátommal vettünk,és rám hagyományozódott. Igen attól aki később elhagyta a sisakomat. Na meg a kemping gáz, égőfej, kanálgép, pár biztonsági smack leves, esőruha, aláöltöző, meg amit az ember visz még bármivel is utazik. Miután összeszedtem magam és a gondolataimat jött a cimbi, hogy kész a motor, mit tökölök még indulhatnánk már. Na nem mondta ki, de láttam a sugárzó szemeiből, na meg abból hogy teljes díszében és terhével terpeszkedett az  LT járó motorral, a kerítés előtt, orral az m7-es siófoki felhatójának irányába állítva. Nem volt mit tenni csipkedtem magam, mi mást tehettem volna mivel egyedül voltam és más nem csipkedhetett, és próbáltam leküzdeni azt a handycap-pet amivel egy Ságvár-Budapest-szer kettő út miatt hátrányba kerültem. Aztán elindultunk Zadar alatti szálláshelyünk felé, ahová meg is érkeztünk estefelé.

A drage-i amatőr kempingről csak annyit hogy 2010 felé többször megszálltunk ott.Imádtam azt a helyet. Mint említettem, mindig az teszi emlékezetessé az utazást ha valami váratlan történik vagy ha valamilyen szempontból érdekes figurával találkozok. A drage-i kis kemping tulaja pont ilyen volt. Cingár, bajszos figura számos nyelven beszélt, amiken legalapvetőbb mondanivalóját meg tudta fogalmazni. Egyik délután mesélte hogy dolgozott tengerjáró hajón előtte pedig harcolt a horvátok oldalán. Büszkén mutatta a kitüntetésit is, amit érdemeiért kapott. Régi, nap által teljesen kiszívott E30-as kupé BMW-je minden este elvitte őt valahova és haza is hozta, mint amit egy hűséges 6 hengeres BMW-től elvár ura parancsolója. Hősünk felvette a diszkó korszakból maradt ingét, nadrágját és sármját majd ellovagolt mind a 129 lóval a naplementébe. A hátsó ablakban virított egy egykori osztrák rendszám is amit főhősünk kért még direkt úgy, hogy benne legyen a DRAGE felirat. Ez aztán a patriotizmus.

A 320i egykor szebb napokat is látott, de minden este zene volt füleimnek amikor a 6 henger meghatározott sorrendben össze nem téveszthető módon duruzsolt. Jó fej volt a BMW, mert mikor hazaért a felhajtóra, gyengéden megrázogatta a vállamat karakteres hangja, majd jó éjt puszit nyomott a homlokomra. Na itt szálltunk meg többször is a nem túl nagy fák alatt. Néha pont pont egy hangyaboly közepén. Akkor reggelre úgy éreztem magam mint Gulliver a törpék országában. Aki mikorra magához tért, arra lett figyelmes hogy millió kis élőlény sündörgött körülötte. Családias hangulatú kemping volt, visszatérő osztrák, német lakókocsi tulajdonosokkal, akik letámasztották a talán már többé nem is járóképes kasznikat a kert végében, bizonyos éves tárolási díj ellenében. Ez megmagyarázza a tulaj állandó optimizmusát ebben a kegyetlen materialista világban, hisz abból volt jövedelme hogy a kertjében álldogált egy csomó lakókocsi, és még a kisujját sem kell mozdítania. Maximum, amikor átveszi a pénzt. De a tenger körülbelül 100 méterre volt, innentől fogva meg win win a helyzet. Szóval mire ideértünk elfelejtettem a reggeli közjátékot a fárasztó délelőttöt,és mintha csak egy rossz álom lett volna. Ráadásul jobban felértékelődött  az utunk annak fényében, hogy akár meg is hiúsulhatott volna ez az út amit egész évben annyira vártunk. Hiszen gyakran csak akkor tudunk valamit igazán értékelni, mikor felmerül annak elvesztésének a lehetősége.

Történt ugyanis hogy 2007-ben,hogy egy ismerősöm meghívott látogatóba Kirkwall-ba,ami az Orkney szigetcsoport legnagyobb települése.Azt tudtam hogy igen messze van B-A-Z megyétől,meg hogy mostohább az időjárása,de hogy ennyire más arra nem gondoltam.Úgy jártam vele mint amikor a viccben az öreget felvitték vadászgéppel és az utolsó kunszt -egy fordított repülés-után kijelentette:"na erre nem számítottam!"

Transzferrel Pestre felmentem,aztán Ferihegy-Glasgow út egy Boeing-gel.Ott megkerestem honnan indul a Loganair gép Kirkwall-ba.Gondoltam még egy rövid út a kisgéppel,aztán estére ott is vagyok.A repülőjárat ott teljesen a hétköznapi élet részét képezi,mert amúgy a szigeten nem sok minden van.Ha olyan igény merül fel, amely meghaladja a kisváros kereteit.Nyilván van kórház,katedrális,bevásárlóközpont,viking korból származó maradványok,sütkérező fókák a tengerparton,de találkozhatunk vízszintesen repülő kukákkal és macskákkal is a gyakran viharos szélben.Egyszóval a szokásos kisvárosi milliő.De ha már izgalomra vágyik az ottani lakos vagy felpattan a kompra,vagy pedig kimegy a reptérre ha lobog a szélben a szélzsák.Na de történt egy kis gixer.A járatom indulását eleinte csak késleltették az orkán erejű szél,szakadó eső és minden egyéb olyan cukiság miatt,amit ki se mertek írni.De a helyiek arcáról le lehetett olvasni,ez egy teljesen normális forgatókönyv,mint a Black Friday alkalmával a sorban állás.De a járatot azután törölték is.Egyúttal a mosolyt is az arcunkról.Kisebb sor kezdett gyűlni az információs pultnál.Oda álltam a többi utas mögé,akiket láttam még a gépre várakozni,mert a brilliáns angol nyelvtudásom és angol kiejtésem mögé nem tudtam volna.Ami nem megy ne erőltessük,na meg ne csaljunk már mosolyt a pult mögött ülők arcára ebben a válságos helyzetben.Bár a járatot ugyan törölték, ám ingyen szállást biztosítottak,abban a hiszemben, hogy másnap reggel már gördülékenyebb lesz a felszállás.Gondoltam ha ingyen van,csak láncainkat veszíthetjük,és reményteljes várakozással tekintettem a jövőbe.Onnantól fogva ment minden magától.Sztandard eljárás következett.Jött két ürge két Tranzittal,bepakolták a csomagokat,és a tisztelt utazóközönséget.Aztán irány egy hotel.Fél órás utazás az esőben-ének nélkül-és odaértünk egy elegáns szálloda elé.Gondoltam hogy ez csak valami tévedés lehet.De nem az volt.Mindenki kapott egy szobát.Még sosem volt részem ilyen elegáns szobában kipihenni az izgalmakat.Mint kiderült jó hogy franciaágyas szobát kaptam,mert így duplán (előre is) kipihenhettem a megpróbáltatásaimat,amiknek még nem volt vége.

Éles elmével hamarosan rájöttem hogy a kevesebb néha több.Azaz elég lett volna 2 lyuk a dugaljban,mert ugye az angoloknál 3 is van,ami felkészületlenül ért amikor be akartam dugni a telefontöltőmet.De nincs lehetetlen csak tehetetlen,így kisétáltam a szomszédos Tesco-ba és vettem átalakító adaptert.Onnantól éreztem sínen vagyok.Már csak valami vacsora hiányzott,a szükségletpiramisom aljáról.Felvettem a legszebb ruhámat és lefáradtam az étterembe.Na nem magamtól voltam ilyen bátor.Érkezéskor közölték velünk,volt egy gratis 50 font értékben lefogyasztható étkezési lehetőség is.Nekem se kellett több,megkerestem a többi utast akik ott üldögéltek a barban.Kényelembe helyeztem magam,és átfutottam a szűkös kínálatú étlapot.Rögtön világossá vált itt semmi olyan nincs,ami kicsit magasabb szintű kulináris élvezetet tudna nyújtani,ráadásul ki se tudom meríteni azt a keretet fish and chips-szel meg ilyen kis könnyed sörkorcsolyákkal.A skótok jól elvoltak,csak én bennem ficánkolt az a fránya elégedetlenség.Megkérdeztem a pincért hogy tényleg ennyire korlátosak a lehetőségeim,mire azt felelte hogy kövessem.Az skótok úgy bámultak,mintha csak a vesztőhelyre vittek volna.Jól gondolták.A pénzvesztőhelyre.Kiderült volt még egy elegáncsos éttermük is kicsit eldugva diszkrét hangulatvilágítással,zenével egyszóval maga a tökély volt,elkölteni a pénzt és egyúttal a vacsorámat.Ott már belépéskor láttam,itt az 50 fontos limit könnyen elérhető és ki sem jövök belőle.De nyilván nem volt vészes a fennmaradó összeg sem,mivel biztos ami sicher osztottam szoroztam rendelés előtt.Üdítő,leveske,fine dining-os főétel.Minden finom volt,és nem is éreztem utána hogy a túlzott mennyiség a nyugodt  álmom rovására menne.Mert nem volt akkora adag.Mondjuk ha óriás adagra vágyik az ember akkor Bajorországba kell menni és rendelni egy kis falusi söröző éttermében,Wurstot vagy Schnitzelt.Na akkor enni akarásnak nyögés a vége.De erről majd máskor.Mikor a különbséget ki akartam fizetni,a pincér jelezte,szükségtelen,hozzáírják a szobához,és távozáskor elég lesz fizetni.Miután lefeküdtem,valami zajra lettem figyelmes.Becsúsztattak egy üzenetet az ajtó alatt,miszerint egy órával hamarabb indul a gép,ergo minden a napi rutinban emiatt.Gondoltam még jó,hogy ennyire diszkrétek.Mert ha ugye egy másik kisebb helyiségben ülve elmélkedem, magamba szállva az élet értelméről,akkor csak reggel derül ki,hogy már akkor el vagyok késve amikor még ki sem tettem a lábam a szobából.Várakozással tekintettem a következő nap elé.Reggel lementem a recepcióra,ahol már ismerős arcok várták az indulást.Ki akartam a differenciát fizetni,de a recepciós csak legyintett,hadd el."Több veszett Mohácsnál" gondolta volna,ha a mi kultúrkörünkben szocializálódik.De ennek hiányában csak kedvesen mosolygott.Azután elindultuk a Tranzitokkal.

Korán reggel volt még amikor vártuk a sorsunk beteljesedését a reptéri váróteremben.Ott ismét kiírták késés várható,a tervezetthez képest,mert az időjárás csak nem javult olyan mértékben mint szükséges lett volna.Elkezdtem reményt érezni.Na nem azért,hogy a késés után indulunk,hanem hátha aznap is törlik azt a fránya járatot,és szundikálhatok egyet újra abban szállodában ami már úgy a szívembe lopta magát.De nem így történt.Fél óra letelte után,kivittek a kis géphez és családias hangulatban megkezdtük az utazást az ismeretlen ismerősökkel.Érdekes volt látni hogy minden fejtámla huzata más színű és mintájú volt,utalva a skót klánok színeire.Nem is volt nagy gond egészen addig míg el nem értük a vihart.Elkezdték dobálni a gépet a légáramlatok,és ez egészen letörte a lelkesedésemet.De amikor a stewardess-ek leültek velünk szembe,menetiránynak háttal,és arckifejezésükben láttam a félelmet,na akkor ez rám is átszállt.Akkor sajnáltam hogy közel ülök és jól látom rajtuk,hogy ez még a szokásosnál is durvább időjárási esemény.Lányos zavaromban elkezdtem bújni az ülésháttámlába helyezett kiadványokat amiben az eljárásrend van vészhelyzet esetére.Ekkor találtam meg a Saab típusú, turbólégcsavaros gépről szóló rövid leírást.Gondoltam a Saab autó biztonságos ha ütközik,de ez repülő esetében lehet ez a biztonság nem igazán tükröződne.Hisz se légzsák,se biztonsági keret,se ABS,se 3 pontos öv.Szóval ebbe a tudatba kapaszkodni esélytelen.De amikor oda értem hogy a Japán Partiőrség is használ ilyen gépeket,innentől fogva már az én arcomról áradt ki a nyugodtság és pozitív energia a légiutas kísérők irányába.Gondoltam,ha a Japán Partiőrségnek megfelel akkor biztos nagyon fáintos kis gép lehet.Semmit nem lehetett látni csak a mikor már szinte látótávolságba került a reptér.A szél dobált minket,de a pilóta úgy letette a gépet mint a sicc.Ahogy Julia Robets mondta egy ikonikus filmjében a Lotus Esprit-re:"Ez a kocsi úgy fekszik a kanyarban, mint cica az ágyban" Na a Saab is így feküdt rá a kifutópályára.Gondoltam gratulálok a pilótának,de mire összeeszkábáltam volna a szűkös angol szókincsemből a gondolataimat,már elhagyta a fedélzetet.Kinn újabb meglepetés várt.Ott állt járó motorral,megkülönböztető fénnyel a bazi nagy habágyús tűzöltó gépjármű.Gondoltam mivel nem ünnepelni akarja vízsugárral az érkezésünket,akkor csak arról lehet szó,hogy tényleg nem volt annyira mindennapos rutin a leszállás a viharos szélben a jeges kifutóra.Aztán tekintetem a kis mini váróteremre esett.Utoljára ilyet egy amerikai filmben láttam,amikor egy házaspár tanú védelem keretében érkezik meg repülővel a világ végére.A parkolóban várt járó motorral egy T4-es busz,akit értem küldtek.Annyira fontos nem vagyok hogy táblával várjanak mint John McClane-t a Die Hard-ban,de ha a hegy nem megy Mohamedhez,akkor én megyek ki a parkolóba.Azt hittem már sínen vagyok,de kiderült a városba vezető út csúszósabb mint kellene,egy első kerékhajtású,normál abroncsokkal szerelt járműhöz.Így minden hepe megmászása kihívás volt a T4-es és vezetője számára.Én meg csak drukkoltam magamban,hogy érjünk oda,mert itt bizony az út szélén biztos nem vár egy elegáns szállodai szoba vis maior esetére.De odaértem Kirkwall-ba és ott töltöttem egy szűk hetet.De az kevésbé volt élménydús,mint maga az odaút.Mert ahogy szokták mondani:"Az utazás a cél, nem a megérkezés". Az én esetemben ez úgy valósult meg :Az utazás érdekesebb, mint a megérkezés.

A motorozás iránti vágy még kis pisis koromra vezethető vissza.Amikor szüleimmel lecsorogtunk Siófokra a Zastavánkkal egy bányász SZOT üdülőbe nyaralni.Nem volt senki bányász a családban,de faterom cégének ott volt pár szoba fenntartva.Gyönyörű régi épület,éltes platánok árnyában,gyöngykaviccsal.Sok nem maradt meg,csak az hogy egyik délután volt valami kultúrest,ahová sztárfellépőnek érkezett az akkor még göndör hajú Soltész Rezső egy sárga színű 123-as mercivel.Voltam vagy 7 éves de megmaradtak ugye a fontosabb dolgok.Azokban a napokban történt meg az átszellemülésem motorrajongóvá.Ugyanis Siófok teli volt nyugat német motorossal,akik az akkor csúcsmodelleknek számító FZ,CBR,GSX-R és egyéb sportmotorokkal villogtak.Persze nem sajnálták a motorokat,és nagy gázzal adták a keleti blokk tudtára,hogy a motorkerékpárjukban bizony nem keleti blokk van.Hanem távol-keleti.Amikor odahajoltam a még meleg motorok tankja fölé,megcsapott a hamisítatlan illat amit kibocsátott a szerkezet,és álmélkodva figyeltem a 300km/h-hoz közelítő végsebesség értékeket.

Onnatól még várni kellet pár évet-míg nagyobbacska pisis lettem-hogy egy 150-es ETZ,egy FZR 600-as Yamaha,egy K75-ös BMW és egy SV 1000S Suzuki után eljussak a mostani repülő tégláimig,amikkel azóta 170 ezer km-t gurultam.Az első meghatározó élményem 2008-ra datálható amikor a kisebbik téglámmal elmotoroztam egy jó cimbivel és fiával a Wörthi-tóhoz.Jártam ott már többször is előtte.Na de motorral le nem lehet írni azt az érzést, amikor az ember egy kellemes kora este Veldenből Klagenfurt felé csorog a tó déli oldalán,az árnyas domboldal lábánál,és csodálja a igényes nyaralókat és a tópartot felváltva.Néha az utat is nézem mert eléggé kanyargós.Az első utamba csak egy kis gixer csúszott,amikor is a hátsó rugós tagból elszökött az olaj,a rugóstag megszorult  alsó állapotban,a motoromból meg low rider lett egy csapásra.Nem estem kétségbe,hanem elmotoroztam a klagenfurti Bauhausba és vásároltam egy 19/21-es villáskulcsot.Kiszedtem a rugóstagot,visszaállítottam az eredeti állapotába.Örömöm egészen addig tartott,míg másnap kb 30 km után egy huppanó volt az úton,és én ismét visszakerülten az előző napi pozíciómba.De Forrest Gump óta tudjuk,shit happens,és némi diszkomfort érzéssel,de hazajutottam így is gond nélkül.De a Wörthi-tóról egyszer még később bővebben.

Utána Horvátország,Montenegro,Albánia,Bosznia,Szerbia lépett elő úti célnak.Minden évben azóta is visszajövök a Balkánra 1-2 szer. Többnyire motorral,és néha autóval.Mert motorral sokkal ugye sokkal élvezetesebb.Mint ahogy tevével nem lehet lovagolni,lóval sem lehet tevegelni.Nem tudom összehasonlítani azt az érzést amikor akár Dubrovnik fölötti 8-as úton,akár Plitvice környékén a főúton gurul az ember.

De Makarska fölött amikor mászik fel a Biokovo nemzeti parkban a kilátóig,az motorral igazán nagy élmény.Személyes kedvenceim a szigetek.Jó pár nagyobb szigetet végigmotoroztam már,ami igazán nagy élmény mert gyakran magasan a tengerszint fölött megy az út páratlan kilátást nyújtva.Vagy amikor a Kotori-öblöt kerüli az ember,Kotorból Tivat felé az egysávos úton.Na az autóval igazán nagy kihívás,főleg nyáron.Motorral viszont legalább el lehet férni ha jön szembe a kis helyi járatú busz.

Motorral túrázni jó.Úton útfélen megszólítanak emberek,főleg ha egyedül utazok.Vagy éppen én őket.A kempingekben is igen érdekes emberekkel lehet találkozni.Régebben Horvátországban rendszeresen kempingeztem.Volt egy kedvenc helyem.Prapatno mellet van egy olivafás,homokos strandos kemping.Abból az öbölből indul a komp Mljet szigetre.Na ott mindig belefutottam valami érdekes társaságba.Vagy 15 éve találkoztam három 70-es forma holland nyugdíjassal,aki ott sátrazott amikor én.Beszédbe elegyedtem velük,és elmesélték,minden évben legurulnak a három Harley-vel Horvátországba,amíg a feleségeik leutaznak repülővel Portugáliaba kicsit pihenni.Na akkor érzetem azt,ha újra születnék ilyen holland nyugdíjas szeretnék lenni.

A motoros kortalanságról csak annyit,hogy 3 éve épp a Karlovac-Biograd na Moru útvonalon motoroztam főutakon és megálltam tankolni.Akkor láttam,egy öreg férfi próbál tankolás után leszállni a régi R80as bmw-jéről.A fiatal kutas srác azt se tudta hol keresse az oldalsztendert.Erre odasiettem, és kihajtottam én neki. Akkor láttam,az öreg hogy száll le róla.Oldalsztender kihajt,motor balra dönt,öreg átlép a motoron,leveszi az sztk-s stílusú botját ami az jobb oldali koffer mögé volt beszúrva és bebiceg fizetni.Visszafelé ugyanez csak fordított sorrendben.Akkor vált világossá,hogy ez a férfi olyan motor nélkül mint a partra vetett hal.Alig bírt járni,és a felszállás is egy külön akrobatikai mutatvánnyal ért fel.

Ám amikor elindult biztos vagyok benne,hogy ráncai kisimultak,szemében megcsillant a fény,pupillája kitágult,szíve hevesebben vert.Mert a szelíd motorosokat megszégyenítő vadsággal  úgy elhúzta a csíkot hogy csak na.Alig bírtam követni a kanyargós úton,pedig az én bmw-m sem gyengébb,és én sem vagyok kifejezetten félős.Vagy 40km-t mentem utána amíg egy kis vendéglőnél megállt.Gondolom ott meg őt kellett  megtankolni.Bár már "Az utólsó cserkész" című film óta tudjuk öreg ember nem gyorsvonat,de ez a motoros rácáfolt.Ő volt a motorosok örökké fiatal lelkű Clint Eastwood-ja.

Egyszóval a túramotorozásban az a jó hogy a világ kinyílik,sokkal több látvány tárul elénk és illatot érzünk meg,és még az út is kanyarog a fenekünk alatt.Ráadásul szinte bárhol meg lehet állni ingyen,és a motorom vízszintes felületein kiválóan el tudom fogyasztani a billás szendvicsemet vagy épp Horvátországban a sajtos bureket ,Dukat kakaóval.A vizes fürdőgatya és törölköző lobogva szárad mögöttem a következő strandig,egyúttal letisztítva az út porát az oldalkofferról.Arról nem is beszélve hogy a kompon mindig van hely,még akkor is ha autóval már nincs.Ha pedig az ember egyedül van úton,valahogy mindig akad társasága,aki hozzászól,vagy épp elmeséli az élményeit,hogy "amikor még én is motoroztam vagy 30 éve az ugyanilyen bmw motorommal."Na mondjuk akkor nem tudom eldönteni ez dicséret  vagy ciki rám nézve:) De akárhogyan is nem cserélném el ezt az élményt semmivel.Mert ahogy a régi szlogen mondta "a motoros futár olyan gyors mint a motoros futár".Az én analógiámban ez így jelenik meg:a túramotorozás olyan élvezetes mint a túramotorozás.

Sokáig nem éreztem azt a jóleső érzést milyen is utazni.Úgy éltem meg mint egy teljesen szokványos tevékenységet amikor valaki elmegy A-ból B-be vagy B-ből C-be és így tovább.Sokkal tovább nem tudom folytatni mert a J-ig azért már nem jutottam el mai napig sem.Szóval nem tudom milyen J-ből S-be vagy T-ből Z-be eljutni.Vagyis nem hagytam el a kispályát mint Tibi az Argóban.Csak Magyarországon belül és Közép-Európában jártam plusz pár helyen ami még belefért az 1500km-es körbe lakóhelyemhez viszonyítva.

Kezdetben szülőkkel utazgattunk,útitársaink voltak még a kötelező látnivalók megtekintésének kényszere, kötelező jókedv,szülők nyújtotta biztonság langyos kis csapata,azonban idővel valahogy ez kevésnek bizonyult.Talán az első impulzust az adta amikor szüleimmel elutaztunk autóval Boszniába 2000 környékén egy üzleti partnerrel találkozni.Példaképem a felkészültségben apám volt,akiről megállapította a rendőr már egy Balaton melletti razzia során az első 300km megtétele után hogy lejárt a személyije egy ideje.Színleg nagyon meglepődött,elütötte egy viccel,majd ígérte pótolja a mulasztást asap.Aztán irány a horvát határ.Miután átléptünk és haladtunk egy sort úgy emlékezetből,előkerült a térkép.Nagyon jó Európa atlasz volt,benne az összes európai nagy főút,autópályák és kb nagyobbacska települések.Semmi gond,majd csak lesz néha olyan is ami rajta van a térképen.Aztán odaértünk kora délután a bosnyák határhoz.Izgalmasnak tűnt,nem jártam én előtte még ilyen országban,nekem a Balkánt csak helyen csak a kötelező szintet hozó horvát tengerpart jelentette eddig, ott is csak Crikvenica és környéke.Át is értünk volna,ha lett volna zöld kártyánk.Mert a határőr kiállított minket a sorból félre és hangosan ismételgette gríne kárd,gríne kárd.De a szerencse nem pártolt el tőlünk,mert ott volt egy bódéban egy biztosítási ügynök aki pont az ilyen felkészült utazókra volt specializálódva és bizonyos összegért még zárás előtt kiállított nekünk egy dokumentet.Büszkén mutattuk be a határőrnek a magyar leleményességünk gyümölcsét,a friss ropogós gríne kárdunkat,miszerint nincs lehetetlen csak tehetetlen,és átengedett minket a misztikusnak tűnő Boszniába.Miután elhaladtunk pár mecset mellett,megállapítottam éles elmével ez tényleg más mint amit eddig láttam.Főleg mikor az üzleti vacsora után sétálni indultunk.Akkor vált világossá,hogy sötét van az egész városban.A háborús sebeit nyalogató ország akkor még nyögte a háború következményeit.Másnap láttam csak meg,mikor indultunk egy másik határ felé,hogy a gazdasági infrastruktúrájában mekkora lyuk is tátongott,mivel egy finomítója mellett mentünk el,és annyi lyuk volt az óriás tartályokon, mint csillag az égen.

De még előző nap még volt egy igazi szocreál élményem,amit egy 70-es években épült és kb azóta fel nem újított  szálloda enteriőrje testesített meg,na meg a mindent átható fűtőolajszag,ami engem annyira nem zavart,mert gyerekkoromban olajégővel tüzeltünk ami egy kombájn tartályról üzemelt.Persze hordóból átfejtéskor meg üzemzavarkor akadt gázolajszag ezzel magyarázható a rezisztenciám a folyosókon terjengő szaggal szemben.De hát fűteni azt kell,a gázolajpára meg terjed.Ilyen az élet.A vizuális meghökkentésemről a minden emeleten elhelyezett  forgószékek gondoskodtak,azok a mucukás tapintásúak nochdazu dohányzó asztalok a kényelem fokozása céljából.Pontosabban dohányzási tevékenységet megkönnyítő asztalok.De a padlószőnyegben a fotelek előtt volt egy kb fél négyzetméteres anyagfolytonossági hiány is,amit az idő vasfoga rágott meg 30év alatt.Esetünkben a dohányzó emberek cipőtalpainak súrlódása volt az idő vasfogának megtestesítője.A zuhanyzóban villanybojler volt,ami nem lett volna izgalmas,ha nem pont a kád fölött helyezkedett volna el kínzó közelségben,legkevésbé sem a légiesség benyomását keltve.De gondoltam magamban,ha nem üt agyon,és nem esik rám mi történhet még.Akkor még nem tudtam....-azt amit Pelikán József sem.Nyilván itt mindenki a saját éltén belül nem tudta mi várja még.

Minket várt egy lágyra főzött tojásos reggeli a szenzációs kis kerekes kocsin felszolgálva,egy nagyon régi stílusú egyenruhás pincérnői  felszolgálással.Gondoltam ha most nem leszek beteg akkor soha.De nem lettem.Illetve nem ettől.A reggeli után vígan indultunk egy másik határ felé az E36-osunkkal.Utólag gondolok bele,azért mekkora szerencsénk volt,hogy reggel is ott várt még minket.Mert én ugye szeretem Boszniát és azóta is visszajárok csodás tájaira.Szóval pár évre rá,amikor Boszniában jártunk kb.2009ben, a motorokat mindig bezáratta a szállásadó zárt helyre.Vagy egy kazánházba

vagy épp egy kocsmába az asztalok közé,zárás után,attól függően hol éjszakáztunk.Talán nem ok nélkül.

Szóval vígan indultunk egy másik határ felé,ahol apámat vígan vitték be a határőrök,mert azt a fránya vízumot nem váltottuk ki.Aztán édesanyám vígan ment utána egy óra elteltével,hogy mi is van akkor.Én meg csak vígan nézegettem az UN-es katonákat,és úgy gondoltam,ha ők itt vannak csak nem lesz itt nagy gubanc.Nem is lett.Fater elmondta hol voltunk,a  partnerünk leigazolt minket és egy gyorsított eljárásban kiállították a vízumokat.Büszkén mutattuk be a határőrnek a magyar leleményességünk gyümölcsét,a friss ropogós vízumunkat,miszerint nincs lehetetlen csak tehetetlen,és kiengedett minket a misztikusnak tűnő Boszniából.Itthon még emlegettük pár napig az emlékeinket olyan vírust szedtünk össze édesanyámmal,hogy egymás kezébe adtuk a kilincset.De szerencsére nem jöttünk üres kézzel haza,mert nővéremnek és egy barátomnak is hoztunk belőle,hiszen szegény ember az aki még ajándékot sem hoz.Ők is nyögtek még pár napig úgy,hogy az utazás szebbik felét nem is élték át.

Mert igenis szép volt jó volt,azóta is szeretem Boszniát,mert mindenki kedves volt,és segítőkész,csodásak a tájai,jók az útjai és jó pár évig szolgált még látnivalóval,ahogy még ma is tartogat millió érdekességet biztosan.Csak hogy kerek legyen a történet, rá 2 évre visszatértünk mint a Terminátor,gríne karddal vízummal,részletes térképpel de addigra odarittyentettek egy olyan szállodát hogy csak na.Tiszta 21.század,modern elegáns,nagy üvegfelületek meg ami kell.Kicsit el is szontyolodtam hogy eltűnt a szocreál életérzés,gázolajszag-minden olyan ami a 70-es évekhez visszaröpíthetett volna- mint szürke szamár a ködben,és jött a megszokott nyugatiasan kényelmes,ám kényelmesen unalmas életérzés.

De ez az utazás felébresztette bennem a szunnyadó óriást,ami mindenre kiterjedő érdeklődésemben öltött testet,függetlenül hogy bel-vagy külföldön utazok valahova.Mert utazni jó,és visszagondolni még jobb.De a legjobb az ha valakit érdekel az amit mesél az ember,és az inspirációt nyer akár csak az én személyes élményeimből akár a tehetségesebb, felkészültebb utazók elbeszéléseiből és útnak ered.Bármivel,bárhova,bármikor.